A sömmerdai lágernaplók

A buchenwaldi koncentrációs tábornak altáborai közül az egyik a thüringiai Sömmerdában működött, ahová 1944 szeptemberében 1300 magyar zsidó nőt szállítottak. A nők egy része naplók készítésébe és írásába kezdett, amely tevékenység egy élénk kulturális élet részeként bontakozott ki. A lelki túlélés stratégiájaként nem volt ritka jelenség az alkotói folyamatok feltételeinek megteremtése a szűkös lehetőségek között, az azonban teljesen unikális a holokauszt nemcsak magyar, de európai történetében is, hogy egy naplóíró közösség 29 saját maga által készített kis könyvet hagyjon maga után. Történeti forrásértékük ellenére a sömmerdai lágernaplók szinte teljesen ismeretlenek. Ennek a virtuális kiállításnak a célja egy lépés megtétele az ismeretlenség felszámolására.

A magyarországi holokauszt történetének alulreprezentáltságával szembesülhet nemcsak az, aki a nemzetközi történetírói diskurzust követi, a megjelent összefoglaló munkákat, kézikönyveket, forráskiadványokat lapozgatja, hanem az is, aki a világ holokauszt múzeumainak, emlékhelyeinek kiállításait járja. Számos oka van annak, amiért Európában a harmadik legtöbb áldozatát adó ország nem kapott – tragikus – történeti súlyának megfelelő figyelmet. A holokauszt historiográfiában sokáig uralkodó nyugat-európai dominancia, a magyar források megértésének útjában álló nyelvi akadályok a nem magyar ajkú kutatók előtt, a magyar kutatások megkésett és részleges bekapcsolódása a nemzetközi trendekbe mind hozzájárult ehhez.

Európában a holokausztról egy földrajzilag aszimmetrikus tudás alakult ki. Az áldozatok túlnyomó többsége, mintegy 90%-a kelet- és közép-európai zsidó volt. A tömeggyilkosság elkövetésének csaknem összes kulcsfontosságú helyszíne (kivétel olyan helyek, mint Dachau, Mauthausen vagy Bergen-Belsen), ahol zsidó áldozatok tíz, sőt százezrei haltak meg, Európa keleti területein fekszik. Mégis sokkal többet tudunk a nyugat-európai zsidóság üldöztetéséről.

Nyugat-Európában a holokausztról alkotott kép középpontjában Auschwitz-Birkenau áll, amely nemcsak haláltábor volt, hanem kényszermunkatábor is, amelynek túlélői nagyrészt nyugat-európai zsidók voltak. A második világháború után a vasfüggöny ezen oldalán a túlélők szabadon írhattak és publikálhattak, szemben a kelet-európai túlélőkkel, akik – a traumáik okozta hallgatásba burkolódzás mellett – a kommunista rezsim elnyomásától és cenzúrájától is szenvedtek.

Az 1961-es jeruzsálemi Eichmann-per és Raul Hilberg monográfikus munkája nyomán a holokauszt a zsidók szisztematikus, iparosított, gázzal történő meggyilkolását jelentette. Az elmúlt három évtizedben Auschwitz a zsidók elleni népirtás szimbólumává vált. A tábor a legnagyobb halálozási rátával 1944 tavaszán és nyarán működött, akkor, amikor a magyar transzportok begördültek a fogadásukra épített rámpákra. 1944 első harmadában az SS vezénylete alatt havonta körülbelül 6000 embert gyilkoltak meg. Május közepétől július közepéig Birkenauban legalább 300.000 magyar zsidó lelte halálát. A táborkomplexumban elkövetett tömeggyilkosságok minden harmadik áldozatát a korabeli Magyarországról hurcolták el. A „végső megoldás” rekordgyorsaságú magyarországi végrehajtása tette azzá Auschwitzot, aminek ma ismerjük: „a holokauszt fővárosává”, a modern, ipari tömeggyilkosság szimbólumává.

A világszerte ismert Auschwitz-album fotói vizuálisan megragadhatóvá és elbeszélhetővé teszik a rámpától a gázkamrákig vezető út történetét – olyan útként ábrázolva, azt, amilyennek a fotókat készítő SS-tiszt láttatni akarta. Ugyanakkor az album magyarországi zsidóságot az auschwitzi áldozatok egyetemes szerepébe helyezi. Az Auschwitz Albumba bekerült fényképeken nemcsak a gázkamrák felé elindított, hanem a fertőtlenítésen, szőrtelenítésen átesett, saját ruhájától megfosztott, munkára szelektált nőket és férfiakat is látunk.

A magyar történetírás a magyarországi holokauszt történetét leginkább a deportálásokig elvezető út adminisztratív történeteként beszéli el: megfosztás a jogoktól, a vagyontól a személyi szabadságtól, végül az élettől. Jóval kevesebbet tudunk arról, hogy mi történt azokkal, akik túlélték a szelekciót. Az 1944–45-ben működő többszáz kényszermunkatábor története sokkal kevésbé kutatott. Mindemellett amikor az 1990-es évektől a túlélők beszélni kezdtek, gyakrabban kérdezték őket Auschwitzról, mint a többi táborról. A legnagyobb video tanúságtétel-gyűjtemény, a Shoah Foundation videóarchívumának strukturált kérdéssorai egy „közös emlékezet” nyilvántartásának létrehozására irányultak. Ebbe az ismeretlen altáborok nem illettek bele. Ennek az lett az eredménye, hogy maguk a túlélők is Auschwitzról beszéltek: Auschwitz túlélőinek szerepébe helyezkedtek, noha akár négy, öt másik tábor, a halálmenetek, a szövetségesek légi támadásainak is túlélői is voltak, és az Auschwitzban meggyilkolt családtagjaikat gyászolták. Elképzelt közönségük Auschwitzot ismerte, erre tudott rezonálni, ez hitelesítette az ő történetüket is. A kényszermunkatáborok, ahol nem voltak gázkamrák és krematórium és olykor elviselhetőbb körülmények uralkodtak – amelyek akár a kulturális tevékenységeket is lehetővé tették – nem kerültek be a holokauszt emlékezeti kánonjába, akárcsak az ezeken a helyeken keletkezett források.

Az elmúlt évtizedekben – Dan Stone brit holokausztkutató szerint – „a modern technológia tömeggyilkosságok szolgálatában való alkalmazásának látszólagos paradoxona” annyira magára vonta a figyelmet, hogy megakadályozta, hogy a holokauszt más aspektusait is lássuk. A magyar zsidók deportálásakor nemcsak egy új auschwitzi rámpa épült, hanem a német gyárak mellett több kényszermunkatábor is létesült. Az Auschwitz-Birkenauba deportált 440 ezer magyar zsidó közül nagyjából minden negyediket találtak munkaképesnek, ez a nagyjából 110 ezer fő a német hadiiparnak az utolsó, nagy munkaerőforrása lett. Az Auschwitzban regisztrált magyar zsidók összetételét egy sajátos magyar jelenség befolyásolta. A munkaszolgálat által kivont férfiak helyett nagy számban munkaképes korú nők kerültek a deportáló vonatokra.

1944 júliusában, hat héttel az auschwitzi érkezésük után mintegy 2000, többnyire kárpátaljai, kisebb részben Nagykanizsa és környékéről származó nőt választottak ki munkára, köztük naplóírókat. A magyar nők érkezésével jött létre Gelsenkirchen-Horstban Buchenwald altábora, amit a szövetségesek 1944. szeptember 11-én lebombázták. A bombázásban a német és magyar források szerint körülbelül 130 magyar zsidó nő veszítette életét és többen súlyosan megsebesültek. A túlélők egy részét – összesen 1293 nőt – a thüringiai Sömmerdába szállították, hogy a Rheinmetall-Borsig gyárában lőszereket gyártsanak. A női kényszermunkások 1945. április 4-én gyalogmenetben elindították. A következő hetekben a menetelőket a szövetséges csapatok különböző helyeken felszabadították.

Sömmerda mint a többszáz kisebb, nagyobb altábor egyike nem meglepő módon szinte teljesen ismeretlen. Csak a főtábor Buchenwaldnak több mint 130 altábora nyílt 1940 és 1945 között. A tábor különlegességét az az unikális forráscsoport jelenti, amiről mindeddig nem volt tudomásunk. A naplók a legritkább forrásai az olyan élethelyzeteknek, mint a népirtás és az üldöztetések. Az eseményekkel közel egyiődben írt személyes beszámolók az üldöztetés egyik legszélsőségesebb helyszínéről jóval kisebb számban keletkezhetett, mint évtizedekkel később memoárok.

Az írni akarók nagy erőfeszítésekkel a lágerekben is megtalálták a módját annak, hogy papírhoz és ceruzához jussanak. Sömmerdát azonban a lágernaplók forréscsoportján belül is megkülönbözteti valami: mindeddig nem jutott tudomásunkra hasonló példája annak, amikor ugyanabban a táborban, ugyanabban az időben, ugyanazon fogolycsoport tagjai ilyen nagy számban naplókat írtak volna és ezek a naplók fenn is maradtak volna. A sömmerdai naplóíró közösség egyedi a maga nemében.

A holokauszt kutatásának egyik legnagyobb nehézsége világméretű esemény lévén, a források soknyelvűsége. A holokauszt irodalom kánonjába a nyugati nyelven, leginkább angolra fordított memoárok kerültek be. Ezeket idézik, ezek alapján vonnak le következtetéseket a kutatók, és ezáltal e szövegek központi helyet foglalnak el a feldolgozásokban, kanonizálódnak, míg mások teljesen kimaradnak a történeti megismerés és megértés folyamatából. Az ismert naplók többsége gettókban íródott jiddis, lengyel és héber nyelvű szöveg. Ezek között a legfontosabb a varsói titkos gettóarchívum, amit Emanuel Ringelblum hozott létre (1680 tétel, 25 ezer oldal), de a łodzi és vilniusu naplókat is megemlíthetjük. A források másik nagy csoportját a bujkálásban/hátországban írt naplók (Anna Frank, Heyman Éva) jelentik. Magyar vonatkozásban mindemellett a katonai munkaszolgálatban írt naplókat említhetjük meg.

Több Sömmerdához hasonló kényszermunkatábor jött létre (Mühldorf, Markkleeberg, Duderstadt, Salzwedel), ahol többségében vagy kizárólag magyar zsidó nőket dolgoztatták és akiknek a hadiüzemek mellett többnyire jobb túlélési esélyeik voltak a földalatti üzemekhez képest. A visszaemlékezések szerint kialakulhattak olyan körülmények, amelyek között a naplóírás lehetővé vált volna, ekkora mennyiségben azonban nem maradtak fenn naplók.

Mindeddig a sömmerdai táborban 12 naplót és további 14 versekkel, emlékkönyvi bejegyzésekkel, lágerújságcikkekel, imádságokkal megtöltött kis könyvről van tudomásunk. Legfontosabb lelőhelyek a jeruzsálemi Yad Vashem, cfáti Magyar Nyelvterületről Származó Zsidóság Emlékmúzeuma, a budapesti Holokauszt Emlékközpont és a washingtoni United States Holocaust Memorial Museum. (További egy napló és két verseskönyv holléte egyelőre ismeretlen.)

Az eddig ismert 44 magyar lágernapló javát olyan privilegizált táborokban írták (a Kasztner csoport tagjai a bergen-belseni Ungarnlágerben és a strasshofi transzportokra került vidéki zsidók az ausztriai családi táborokban), ahol a csomagjukat megtarthatták, így otthonról hozott papírokra írtak. Sömmerdából azonban saját kezűleg készített naplók maradtak fenn.

A spontán erőszak és a szelekció miatti félelem hiánya és a gyári munka kiszámítható, strukturált mindennapokat eredményezett, mindennapi tevékenységek, rutinok kialakítását tette lehetővé, ezek közé illeszkedett a naplókészítés és a naplóírás. Ez magában foglalta az anyagbeszerzés, az alkotás és a dekorálás folyamatait. A sömmerdai könyvek elkészítéséhez a nők a lőszeres dobozok címkéit, kartonpapírt és drótokat loptak a lőszergyárból. A borítókat a lőszereket jelölő festékkel dekorálták. A nők a gyár munkaerőforrásává váltak, de a gyárat naplóik anyag- és eszközforrásává alakították át.

A naplóírás egy széleskörű kulturális tevékenységbe illeszkedett a táborban. A napló nemcsak elbeszélte, hanem alakította is ennek a közösségnek az életét. A 26 kis könyvet 19 nőhöz tudjuk társítani, akik birtokosai voltak e tárgyaknak. Az emlékkönyvi bejegyzések és a versek szerzőit összeszámolva azonban jóval nagyobb az a közösség, aki e tartalmak előállításában részt vett. A kiskönyveket egymásnak ajándékozták, a verseket nemcsak elszavalták, de le is másolták, a verses könyvek kézről kézre jártak, ahogyan az emlékkönyvek. A lágerújságban a vicces jeleneteket miután leírták, előadták. A kulturális élet szóbeli és írásos tevékenységei hatottak egymásra.

A naplóolvasás egyik kézikönyvének szerzője szerint azért olvasunk naplókat, mert azok gyakran „olyan történeteket mesélnek el nekünk, amelyek szembe mennek az elvárásainkkal.” Ez sok szempontból igaz a sömmerdai naplókban olvasható történetekre is, amelyeket a magyarországi deportálások sajátosságai, a kényszermunkatábor körülményei és a naplóírók társadalmi, kulturális háttere és női szerepei együttesen formáltak. Ahhoz, hogy megismerhessük és amennyire lehetséges megérthessük e naplóíró közösséget, Ruth Klüger tanácsát kell megfogadnunk. Az ausztriai túlélő arra kéri memoárja olvasóit, hogy „ rendezze át a bútorokat a holokauszt belső múzeumában”. Ezért ezek a szövegek arra is lehetőséget teremtenek, hogy a holokauszt és a naplók módszertani eszköztárát újra rendezzük és kiválasszuk azokat az elemzői eszközöket, amelyekkel legközelebb juthatunk a naplóírók belső világához.