A több tucat magyar nyelvű lágernaplót nagyobb számban a bergen-belseni koncentrációs tábor különleges táborrészének, az ún. Ungarnlágernek a lakói, az Auschwitz helyett a strasshofi elosztótáborból különböző munkatáborokba szállított vidéki zsidók, valamint Buchenwald altáborában, a sömmerdai kényszermunkatábra deportált nők írták.
Naplók száma:
Strasshof (és különböző családi táborok): 13
Bergen-Belsen: 8
Sömmerda: 12 (14)
Auschwitz-Birkenau (és más altáborok): 10
A bergen-belseni Ungarnlagerbe a Kasztner-csoport tagjai kerültek. A Kasztner Rezső vezette cionista Mentőbizottság és az SS magyarországi vezetői, leginkább Heinrich Himmler megbízottja, Kurt Becher közti megállapodás értelmében és jelentős pénzösszegért cserébe a „Kasztner-vonat” 1944. június 30-án hagyta el Budapestet. A vonat először a bergen-belseni láger elkülönített részébe vitte mintegy 1700 utasát. A „Kasztner-zsidók” első kisebb csoportja 1944 augusztusában, a többsége pedig decemberben jutott át a semleges Svájcba. A bergen-belseni táborról szóló, javarészt angol nyelvű történeti munkák a szövetséges csapatok perspektívájából és a II. világháború brit narratívájának részeként foglalkoznak a tábor történetével. Az 1944 végéig elszállított Kasztner-csoport nem került be ezen kutatások látóterébe. Továbbá a Kasztner-akciót szervező cionista segély és mentőbizottság és az SS közötti tárgyalásokat széleskörűen elemzi a szakirodalom, a „Kasztner-zsidók” tábori élete ezzel szemben alig ismert. A feltételek Begen-Belsenben kedveztek leginkább a naplóírásnak. Az SS „túszként” vagy más néven „cserezsidóként” tekintett e táborszektor lakóira, ami számos előnnyel járt. A csoport tagjai privilegizált helyzetben voltak: a családok a gyerekeikkel együtt maradhattak, nem bántalmazták a táborlakókat, nem kellett kényszermunkát végezniük, csomagjaikat megtarthatták, jobb, részben otthonról hozott, részben az SS-től, vöröskereszttől kapott ellátásban részesültek. Mindemelett egy korlátozott tábori autonómia is kialakult a magyar zsidó táborvezetőség irányítása alatt, amely maga között osztotta szét a pozíciókat (és a javakat), ami nemcsak némi szabadságot, de rengeteg konfliktust is szült. A közösséget számos belső törésvonal szabdalta, amit részben már a háború előtti társadalmi, vallási és ideológiai különbségek is megrajzoltak, a tábori összezártság pedig csak tovább mélyített. A naplók minderről a komplex helyzetről különböző csoportérdekek mentén gondolkodó szereplők szűrőjén keresztül számolnak be. Emellett egy további napló keletkezett Bergen-Belsen női fogolytáborában, ahová mindenféle privilégium nélkül kerültek a deportáltak és ahol a túlzsúfolt barakkokban, a tífuszjárványban szenvedő, éhező foglyok várták a brit-kanadai csapatok 1945. áprilisi megérkezését.

A naplók második nagyobb csoportja azokhoz az üldözöttekhez kapcsolódik, akik ausztriai munkatáborokba kerültek 1944 nyarán. A vidéki zsidóság tömeges deportálásának időszakában néhány vonat elkerülte Auschwitz-Birkenaut. Június végén mintegy 10-15 ezer fő Szolnokról, Szegedről, Debrecenből, Békéscsabáról és Bajáról az ausztriai Strasshof térségébe érkezett. Ennek az ügynek máig nem teljesen tisztázott hátterében az ausztriai munkaerőhiány csillapítása, Adolf Eichmann „áruért vért” akciója, a szövetségesekkel való tárgyalások állhattak. Az érintett zsidó családokat a strasshofi elosztó táborból a környékbeli falvakban és városokban szórták szét. Legtöbbjüket mezőgazdasági munkára fogták, egy részük a romeltakarításban és légvédelmi létesítmények építésében vett részt. Szelekción a csoport tagjai nem estek át, a családok többnyire együtt maradhattak. Az elégtelen ellátás és a betegségek, valamint néhány SS kegyetlensége következtében sokan meghaltak, az egyes táborokban a körülmények hol jobbak, hol rosszabbak voltak, de a Strasshofba került magyar zsidóknak ezzel együtt is több mint 80 százaléka túlélte a háborút.

A naplóírók harmadik csoportja nem kerülte el Auschwitz-Birkenaut, ahol 440 ezer magyar zsidó közül nagyjából minden negyediket találtak munkaképesnek. Ez a nagyjából 110 ezer fő a német hadiiparnak az utolsó munkaerőforrása lett. 1944 júliusában, hat héttel az auschwitzi érkezésük után mintegy 2000, többnyire kárpátaljai, kisebb részben nagykanizsai nőt választottak ki munkára, köztük naplóírókat. A magyar nők érkezésével jött létre Gelsenkirchen-Horstban Buchenwald altábora, amit a szövetségesek 1944. szeptember 11-én lebombázták. A túlélők egy részét – összesen mintegy 1300 nőt – a thüringiai Sömmerdába szállították, hogy a Rheinmetall-Borsig gyárában lőszereket gyártsanak. A női kényszermunkások 1945. április 4-én gyalogmenetben elindították. A következő hetekben a menetelőket a szövetséges csapatok különböző helyeken felszabadították. A kényszermunkásnők élénk kulturális életet éltek, amelynek része volt a naplókészítés és a naplóírás is. A sömmerdai naplóíró közösség a holokauszt európai történetében is unikális forráscsoportot hozott létre.
